2012. július 9.

Modern Mese - Prológus

Rosewood eléggé kicsi város,de a lakói legalább annyira idegesítőek tudnak lenni. Rachel hasra fordult és a fejére húzta a párnáját. A szembe házban egy középkorú,hat gyerekes házaspár lakott. Náluk hajnali ötkor kezdődött a nap. Elsőként a csecsemőordítás szűrődött át. Majd a többi gyerek visítása. Végül elkezdődött a szülők reggeli kiabálása is,mind a gyerekekkel,mind egymással. Évek óta ez ment hajnalonként,de a lány még mindig nem szokta meg. Sőt. Egyre inkább idegesítette. Bár az némileg megnyugtatta,hogy ha elfelejtené beállítani az ébresztőjét sem aludna el.
Hat órakor mászott ki az ágyból. Mosakodás után gyorsan felöltözött. Egy egyszerű farmer - blúz - blézer összeállítást választott,hozzá a hétvégén vásárolt bokacsizmáját húzta fel. Feldobott egy szolid sminket,ezzel némileg ellepve a lilás karikákat a szemei alatt. Hajnalba nyúlóan tanult.
Az íróasztala mellől felkapta a táskáját,s ahogy megfordult,a szekrényajtóra függesztett egész alakos tükörrel találta szemben magát. Saját gondolatai szerint nem volt valami nagy szenzáció. Eléggé sablonosra sikeredett lány,igaz,a jobbik fajtából,de akkor is átlagos. Lapockáig érő szőke haj hullámos végekkel. Egyszerű kék szem. Eléggé vékony alkatú - az anyja állítja,hogy az ő sovány kecsességét örökölte,az apja szerint olyan mint ő,csak lányban,tehát sportos. A nagyi szerint mindkettő egyszerre. Ki tudja? Lehet,hogy tényleg örökölte a vékonyságot és akkor is ilyen lenne,ha nap mint nap tele enné magát. De ez már sosem fog kiderülni.
Rachelnek nincs meghatározott stílusa. A hangulata szerint szokott öltözni,habár többnyire az elegáns darabokat részesíti előnyben. Dekoratívsága gyerekkorában ragadt rá. Anyja ismert színésznő,az apja pedig törtető politikus arisztokrata családdal a háta mögött. Szinte folyamatos reflektorfényben nőtt fel,nem tették meg a szülei,hogy akárcsak egyszer is mackóban lássák a család bármely tagját.
Lefutott a lépcsőn. A tv a hírekre volt kapcsolva,miközben nagypapa az ősrégi foteljában ücsörgött és szokásához híven az újságot olvasta. Ki sem látszódott mögüle. August nagyi pedig a konyhában tüsténkedett. Mikor Rachel belépett a helyiségbe,már várta az asztalon egy nagy bögre csokoládés kávé,tejszínnel a tetején. Puszit nyomott az asszony arcára.
- Jó reggelt,nagyi!
Leültek az asztalhoz,s miközben a lány a reggeli italát kortyolgatta,beszélgettek.
- Akkor a barátnőd itt alszik hétvégén? Csakhogy milyen vacsorával készüljek. Arra gondoltam,hogy esetleg narancsos kacsát csinálnék rizibizivel. Azt szereti,igaz?
- Igen - vigyorgott a lány. - Abba bele tudna fulladni... - Hirtelen kapta fel a fejét,majdnem félre nyelte a kávét. - Jézusom,Abby!
A pillantása a faliórára siklott. Negyed nyolc. Negyvenöt perc múlva becsengetnek és ő még el sem indult!
Felhajtotta a maradék kávéját,magára kapta a blézert és a táskát,majd rohant is. A ház előtt parkoló sötétkék Hondát múlt születésnapjára kapta ajándékba a szüleitől,hogy ne a nagyszülei ősrégi csotrogányával furikázzon nap mint nap. Szíve szerint padlógázzal hajtott volna,de ahhoz,hogy odajusson a polgármester házához a legrövidebb úton,el kellett mennie a kapitányság előtt is. Nem lett volna jó most még egy gyorshajtási büntetés is. Kétszer röviden dudált.
- Már azt hittem,elfelejtettél - pattant be a kocsiba Rachel legjobb barátnője. - Kétszer is hívtalak.
- Táskámban van a telefon. Amúgy bocsi,egy kicsit elaludtam - füllentette. A gázra lépett,hogy el ne késsenek a suliból.
Igazándiból teljesen kiment a fejéből,hogy Abby kocsija szerelőnél van és megígérte neki,hogy ma elviszi.
- Elvileg ma már jönnek az újak - jegyezte meg.
- Tudom - húzta össze Rachel a szemöldökét. - Igazán nem értem őket. Miért pont novemberben kell költözniük? Nem lett volna egyszerűbb itt kezdeniük az évet?
- Biztos hirtelen döntés volt - volt vállat Abby. Őt igazán nem érdekelték ilyen apróságok,mint időpont. Jönnek és kész,ez a fontos. Egy kis vérfrissítés Rosewoodban. - Úgy hallottam,hogy van köztük két srác is. Plusz két csaj. Elvileg nevelőapjuk van,aki még maga is eléggé fiatal. Biztos nehezen kezel egy kupac tinit. Benson seriff szerint mindenki készültségben van. Tuti lesznek balhéik.
- Na ja... Azt hiszem néhányan még fogadtak is,hogy hány hét után csapják ki őket a suliból.
- Áh,a hapsi orvos. Tudod te milyen régóta vágynak egy épkézláb sebészre itt? Ezek bármit is csinálnak,maradni fognak!
Leparkolt a szokott helyére,majd beszambáztak az épületbe. Öt percük volt becsengetésig és a második emeleti folyosó legvégére tartottak. Nem volt több idejük beszélgetni. Így is épphogy becsusszantak a tanár előtt a terembe.
- Tanultál törire? - Rachel félmosollyal pillantott Abby - re. A lány fintorgott. - Hülye kérdés... Majd segítesz,ugye? Szart se tudok.
- Majd meglátom mit tehetek. Mint mindig - dörgölte az orra alá,miszerint Abby sohasem tanul. És így is volt. Ami ráragadt órán,azt tudta,a többivel meg nem foglalkozott.
- Na jól van ám,stréberkém! - pufogott a lány.
- Miss Foster! Talán végzett már,hogy így ráér? Esetleg megmondhatná nekünk az 'y' értékét!
- Ahm... Az... khm... izé... - kezdett összevissza hebegni. A tanár tekintete rosszallóan tovasiklott Rachelre.
- Az 'y' egyenlő három 'x' per öttel,Mrs.Tailor. Tehát az 'x' egyenlő tíz,az 'y' pedig hat.
- Köszönöm,Miss Winstead! Szóval ha az 'y' helyére behelyettesítjük a...
Amint a tanár visszafordult a táblához,Abby-nek újra járt a szája.
- Hű,anyám! - könnyebbült meg. Szinte hallani lehetett legördülni azt a bizonyos sziklát a szívéről. Rachel majdnem felnevetett,de végül sikerült a karjába fúrnia az arcát. Így csak egy kis kuncogás hagyta el a száját.
Az angol hamar lement,törin pedig megírták a témazárót. Rachel próbált segíteni a barátnőjének,de abbahagyta,mielőtt még lebuktak volna,s mindketten gazdagodhattak volna egy-egy karóval. Mivel a biosz tanár már múlt csütörtökön sem volt,egyenesen az ebédlő felé vették az irányt. Rachel leginkább a francia szavakba mélyedt,miközben egy almát rágcsált,így csak akkor nézett körbe,mikor Abby könyökkel oldalba lökte.
- Mi van?
- Ébresztő,Csipkerózsika! - vigyorgott a lány. Ha nem lettek volna fülei,biztosan körbe szalad a fején a szája. - El nem hiszed,mi van itt! Én nem hiszem el,mi folyik itt! De most komolyan... Ez már abszurd.... Undorító. Sőt. Fúj! Kész vérmérgezés.
- Heh? - nyögte ki Rachel elmésen. Ennek meg mi a frász baja van? Bolondgombát tettek a milánóiba?
- Rawlinsék - mutogatott a terem egyik sarkába.
- Kik?
- Az újak,te mamut! - Abby igen lefárasztott fejet vágott. Rachel egy bocsánatkérő pillantást lövellt felé,majd a tekintetével követte barátnője ujját.
Az ebédlő már réges rég tömve lehetett,mindenhol kajamaradékok,meg üres üvegek díszelegtek. Az egyik kör alakú asztalnál pedig négy olyan diák ült,akiket még sosem látott. A két lány nagyon hasonlított egymásra hosszú barna hajukkal,de leginkább az arcuk volt egyforma. A két fiú viszont már nem is különbözhetett volna jobban. Egyikük magas szőke srác volt,a másik leginkább mexikóinak tűnt. A maguk módján szépek voltak. De semmi különös. Egyszerű öltözék. Semmi nagyzolás.
- Oké,látom őket. És mi a baj?
- Az előbb... - Abby nagy levegőt vett,majd lassan fújta ki,hogy lenyugodjon. - Az előbb a szőke gyerek megcsókolta az egyik csajt! Ezek... Ezek testvérek és csókolóznak?!
- Jézusom,Abby - borult Rachel az asztalra a röhögéstől. - Nem te mondtad,hogy nevelőapjuk van? Örökbe fogadták őket. Tudod mit jelent az? Vér szerint nem is rokonok! Bár a két csaj lehet... De jézusom! Nézz már rájuk,ég és földek.
Abby elgondolkodó fejet vágott. Rachel pár perc múlva már azt hitte,hogy a barátnője tényleg nagyon hülye. De aztán a lány zavartan elmosolyodott.
- Tényleg.
A két lány összenézett és kitört belőlük a röhögés.