Modern Mese - 1.fejezet

A konyhaasztalnál ült, fejét hajába túrva támasztotta meg, miközben az ebéd utáni kávéját kavargatta. Szemei majd' lecsukódtak, ahogy a kanál keltette lusta hullámzást figyelte. Felsóhajtott, majd belekortyolt a meleg italba. A nagyszülei nem túlzottan örültek, amiért koffein-függővé vált, de mivel étel nem sok szokott a szervezetébe kerülni, valamivel pótolnia kellett az energiát.
- Csillagom, mi indulunk! - dugta be nagyi a fejét a helyiségbe. - Megleszel?
- Persze. - Feltápászkodott, majd kislattyogott az előszobába. Nagypapa épp felsegítette nagyira a kabátját, majd belebújt a sajátjába is. - Üdvözlöm őket!
- Átadjuk, csillagom. Nem maradunk sokáig, legkésőbb négy körül jövünk - paskolta meg az idős hölgy a lány arcát.
- Aztán pihenj is végre, aranyom. Nem szabad túlzásba vinni a tanulást! - mosolygott nagypapa. Rachel bólogatott, holott pontosan tisztában volt azzal, hogy a következő három órában az íróasztal fölé fog görnyedni. Le akarta tudni azt az esszét még az ünnep előtt.
- Inkább elviszlek titeket - ajánlotta a fagyos, havas tájat méregetve.
- Ugyan már - legyintett August asszony. Ez az a tipikus " nem ez az első kemény telünk, és mégis élünk " intése volt. Rachel a szemeit forgatta.
- Akkor legalább a Hondát vigyétek - próbálkozott nagyapja felé fordulva. - Ez az öreg csotrogány...
- ... mindent kibír - fejezte be helyette a mondatot a férfi. - Annak idején legalább nem papírból készültek az autók. Na, ne félts minket ennyire! Mi vigyázunk rád, nem fordítva - simogatta meg unokája karját.
- A szerepek egy idő után felcserélődnek.
- De nem akkor, ha tüdőgyulladást kapsz, csillagom. Sipirc befelé!
A nagyszülők szeme vidáman, szeretetteljesen csillogtak. Rachel még figyelte, ahogy elhajtanak, de aztán bemenekült a csontig ható hideg ellen a fűtött házba. A csukott ajtónak vetette a hátát és megdörzsölte a mellkasát a szíve fölött. Annyira rossz érzése volt!
Megitta a maradék kávéját, aztán gyorsan elmosogatott. Pont mikor leült az íróasztalához, a hó ismét szállingózni kezdett. Felsóhajtott, majd folytatta az irodalom esszét, amit délelőtt elkezdett. Szünet után kellett leadni, és már így is áthúzta karácsony utánra. Nem szerette az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat.
Letette a tollat, megrázta a kezét és nyújtózott. Több, mint három oldalt írt. Lettek volna még gondolatai a folytatáshoz, de Mr. Jorden bizonyára szélütést kapna, így inkább lezárta a dolgozatot. A mobiljára pillantott. Negyed öt. Biztos elcsevegték az időt vagy csak gyalog jönnek haza - nyugtatgatta önmagát. Ásított egy hatalmasat. Levette a szemüvegét, hogy meg tudja masszírozni az orrnyergét. Odakint már sötétedett és elég sűrűn havazott. Biztosan nem mertek elindulni azzal a rozsdás fémdarabbal.
Csörömpölés rázta meg a ház csendjét. Leszaladt a nappaliba.
- Tessék, August-lakás! - emelte a füléhez a kagylót.
- Jó estét! Beszélhetnék, kérem, egy bizonyos Rachel Winsteaddel?
- Én vagyok.
- Erica Kinney vagyok, a Rosewoodi Közösségi Kórházból keresem. - A lányban szinte az ütő is megállt. Úgy érezte mentem elájul. - Nem rég szállítottak be két sérültet. Jonas és Christina August az ön rokonai?
- Igen. - Nagyot nyelt, hogy visszaszorítsa a torkába kúszó gombócot. - Mi történt?
- Úgy tudom, autóbaleset, kisasszony. Ha volna szíves befáradni, addigra talán tudunk felvilágosítást adni az állapotukról. Egyelőre úgy látszik, súlyosak a sérüléseik, további vizsgálatok szükségesek.
Rachelt nem érdekelte a szakadó hóesés, a megengedett sebességhatárt túllépve száguldozott a csúszós utakon. Vezetés közben az ápolónő szavai visszhangzottak a fejében. Futva tette meg a kocsi és a bejárat közti távot, majd a recepciónál lefékezett. A szíve majd' kiugrott a helyéről.
- A nagyszüleimet nem rég hozták be. Merre találom őket? - támaszkodott a pultnak kifulladva.
- Ön Miss Winstead? - Rachel türelmetlenül bólintott. - Erica Kinney vagyok. Mr. August jelenleg a műtőben van, Mrs. Augustöt pedig még vizsgálják. - A lány zaklatott szemeit látva az ápolónő megkerülte a pultot. - Jöjjön! Ha szükségesnek érzi, hozok Önnek egy nyugtatót.
- Nem... Én nem... Nekem nem kell, köszönöm - hebegte,miközben Kinney nővér elkísérte a harmadikra egy olyan váróterembe, ami műtött betegek hozzátartozóinak lett kialakítva. Más körülmények közt Rachel megcsodálta volna a kórházi élet legapróbb mozzanatait is. De most egyszerűen képtelen volt bármire is figyelni.
- Tájékoztatom, ha van valami fejlemény. Biztos vagyok benne, hogy Rawlins doktor úr minden tőle telhetőt megtesz. Próbáljon megnyugodni, kisasszony!
Rachel kábán bólogatott. A nővér magára hagyta. A váróban már senki nem tartózkodott rajta kívül. A térdeire támaszkodva a tenyerébe rejtette az arcát. Akadozva, de igyekezett minél mélyebbeket lélegezni. A sírás szorongatta a torkát. Minden rendben lesz, minden rendben lesz, minden rendben lesz - mantrázta magában egyhuzamban. A plafonra emelte a szemeit, hogy visszaszorítsa a könnyeket.
A nyavalyát lesz minden rendben!
Felpattant. Idegesen túrt a hajába és körözni kezdett. Sós cseppek gördültek le sápadt arcán. Türelmetlen lépteit elnyelte a szőnyeg, a csendet egyedül a szipogása és a falióra ketyegése törte meg. Érezte, hogy baj lesz, tudta, hogy nem szabad elmenniük azzal a vén csotrogánnyal, mégis hagyta! Ez az egész az ő hibája!
Képes lett volna sikítani, de ehelyett csak visszahuppant a székre és bámult a semmibe. Az volt az álma, hogy a Stanfordon tanul tovább és orvos lesz. Most viszont egyenesen fojtogatónak találta a kórházat, a halványzöld falakat, a tömény fertőtlenítőszer szagot. Megtörölte az arcát. Azt akarta, hogy nyolc évvel idősebb legyen, hogy bemehessen hozzájuk és segíthessen nekik! Jelenleg meg bírt volna őrülni a tétlenségtől, a tudattól, hogy a nagyszüleinek szükségük van rá, és ő mégis csak ül itt és vár...
Miért pont ők? Hiszen semmi rosszat nem tettek! Miért engedte el őket egyedül?
- Miss Winstead?
A puhatolózó hangra felkapta a fejét. Az ápolónő egy pohár gőzölgő valamit tett le elé az asztalra.
- Mr. Augustöt kihozták a műtőből. Az állapota egyenlőre stabil, további információval a doktor úr fog tudni szolgálni.
- Láthatom? - Kinney nővér sajnálkozó pillantást vetett rá, aztán megrázta a fejét. - És nagyi?
- Mrs. August szervezete súlyosan roncsolódott. Most készítik elő, hosszú, átfogó műtét vár rá. Dr. Rawlins jelenleg egy new yorki agyspecialistával konzultál. A nagymamája jó kezekben van, kisasszony, a legtöbb, amit tehet érte, hogy megőrzi a nyugalmát! Mindannyian imádkozunk Mr. és Mrs. August egészségéért.

Modern Mese - Prológus

Rosewood eléggé kicsi város,de a lakói legalább annyira idegesítőek tudnak lenni. Rachel hasra fordult és a fejére húzta a párnáját. A szembe házban egy középkorú,hat gyerekes házaspár lakott. Náluk hajnali ötkor kezdődött a nap. Elsőként a csecsemőordítás szűrődött át. Majd a többi gyerek visítása. Végül elkezdődött a szülők reggeli kiabálása is,mind a gyerekekkel,mind egymással. Évek óta ez ment hajnalonként,de a lány még mindig nem szokta meg. Sőt. Egyre inkább idegesítette. Bár az némileg megnyugtatta,hogy ha elfelejtené beállítani az ébresztőjét sem aludna el.
Hat órakor mászott ki az ágyból. Mosakodás után gyorsan felöltözött. Egy egyszerű farmer - blúz - blézer összeállítást választott,hozzá a hétvégén vásárolt bokacsizmáját húzta fel. Feldobott egy szolid sminket,ezzel némileg ellepve a lilás karikákat a szemei alatt. Hajnalba nyúlóan tanult.
Az íróasztala mellől felkapta a táskáját,s ahogy megfordult,a szekrényajtóra függesztett egész alakos tükörrel találta szemben magát. Saját gondolatai szerint nem volt valami nagy szenzáció. Eléggé sablonosra sikeredett lány,igaz,a jobbik fajtából,de akkor is átlagos. Lapockáig érő szőke haj hullámos végekkel. Egyszerű kék szem. Eléggé vékony alkatú - az anyja állítja,hogy az ő sovány kecsességét örökölte,az apja szerint olyan mint ő,csak lányban,tehát sportos. A nagyi szerint mindkettő egyszerre. Ki tudja? Lehet,hogy tényleg örökölte a vékonyságot és akkor is ilyen lenne,ha nap mint nap tele enné magát. De ez már sosem fog kiderülni.
Rachelnek nincs meghatározott stílusa. A hangulata szerint szokott öltözni,habár többnyire az elegáns darabokat részesíti előnyben. Dekoratívsága gyerekkorában ragadt rá. Anyja ismert színésznő,az apja pedig törtető politikus arisztokrata családdal a háta mögött. Szinte folyamatos reflektorfényben nőtt fel,nem tették meg a szülei,hogy akárcsak egyszer is mackóban lássák a család bármely tagját.
Lefutott a lépcsőn. A tv a hírekre volt kapcsolva,miközben nagypapa az ősrégi foteljában ücsörgött és szokásához híven az újságot olvasta. Ki sem látszódott mögüle. August nagyi pedig a konyhában tüsténkedett. Mikor Rachel belépett a helyiségbe,már várta az asztalon egy nagy bögre csokoládés kávé,tejszínnel a tetején. Puszit nyomott az asszony arcára.
- Jó reggelt,nagyi!
Leültek az asztalhoz,s miközben a lány a reggeli italát kortyolgatta,beszélgettek.
- Akkor a barátnőd itt alszik hétvégén? Csakhogy milyen vacsorával készüljek. Arra gondoltam,hogy esetleg narancsos kacsát csinálnék rizibizivel. Azt szereti,igaz?
- Igen - vigyorgott a lány. - Abba bele tudna fulladni... - Hirtelen kapta fel a fejét,majdnem félre nyelte a kávét. - Jézusom,Abby!
A pillantása a faliórára siklott. Negyed nyolc. Negyvenöt perc múlva becsengetnek és ő még el sem indult!
Felhajtotta a maradék kávéját,magára kapta a blézert és a táskát,majd rohant is. A ház előtt parkoló sötétkék Hondát múlt születésnapjára kapta ajándékba a szüleitől,hogy ne a nagyszülei ősrégi csotrogányával furikázzon nap mint nap. Szíve szerint padlógázzal hajtott volna,de ahhoz,hogy odajusson a polgármester házához a legrövidebb úton,el kellett mennie a kapitányság előtt is. Nem lett volna jó most még egy gyorshajtási büntetés is. Kétszer röviden dudált.
- Már azt hittem,elfelejtettél - pattant be a kocsiba Rachel legjobb barátnője. - Kétszer is hívtalak.
- Táskámban van a telefon. Amúgy bocsi,egy kicsit elaludtam - füllentette. A gázra lépett,hogy el ne késsenek a suliból.
Igazándiból teljesen kiment a fejéből,hogy Abby kocsija szerelőnél van és megígérte neki,hogy ma elviszi.
- Elvileg ma már jönnek az újak - jegyezte meg.
- Tudom - húzta össze Rachel a szemöldökét. - Igazán nem értem őket. Miért pont novemberben kell költözniük? Nem lett volna egyszerűbb itt kezdeniük az évet?
- Biztos hirtelen döntés volt - volt vállat Abby. Őt igazán nem érdekelték ilyen apróságok,mint időpont. Jönnek és kész,ez a fontos. Egy kis vérfrissítés Rosewoodban. - Úgy hallottam,hogy van köztük két srác is. Plusz két csaj. Elvileg nevelőapjuk van,aki még maga is eléggé fiatal. Biztos nehezen kezel egy kupac tinit. Benson seriff szerint mindenki készültségben van. Tuti lesznek balhéik.
- Na ja... Azt hiszem néhányan még fogadtak is,hogy hány hét után csapják ki őket a suliból.
- Áh,a hapsi orvos. Tudod te milyen régóta vágynak egy épkézláb sebészre itt? Ezek bármit is csinálnak,maradni fognak!
Leparkolt a szokott helyére,majd beszambáztak az épületbe. Öt percük volt becsengetésig és a második emeleti folyosó legvégére tartottak. Nem volt több idejük beszélgetni. Így is épphogy becsusszantak a tanár előtt a terembe.
- Tanultál törire? - Rachel félmosollyal pillantott Abby - re. A lány fintorgott. - Hülye kérdés... Majd segítesz,ugye? Szart se tudok.
- Majd meglátom mit tehetek. Mint mindig - dörgölte az orra alá,miszerint Abby sohasem tanul. És így is volt. Ami ráragadt órán,azt tudta,a többivel meg nem foglalkozott.
- Na jól van ám,stréberkém! - pufogott a lány.
- Miss Foster! Talán végzett már,hogy így ráér? Esetleg megmondhatná nekünk az 'y' értékét!
- Ahm... Az... khm... izé... - kezdett összevissza hebegni. A tanár tekintete rosszallóan tovasiklott Rachelre.
- Az 'y' egyenlő három 'x' per öttel,Mrs.Tailor. Tehát az 'x' egyenlő tíz,az 'y' pedig hat.
- Köszönöm,Miss Winstead! Szóval ha az 'y' helyére behelyettesítjük a...
Amint a tanár visszafordult a táblához,Abby-nek újra járt a szája.
- Hű,anyám! - könnyebbült meg. Szinte hallani lehetett legördülni azt a bizonyos sziklát a szívéről. Rachel majdnem felnevetett,de végül sikerült a karjába fúrnia az arcát. Így csak egy kis kuncogás hagyta el a száját.
Az angol hamar lement,törin pedig megírták a témazárót. Rachel próbált segíteni a barátnőjének,de abbahagyta,mielőtt még lebuktak volna,s mindketten gazdagodhattak volna egy-egy karóval. Mivel a biosz tanár már múlt csütörtökön sem volt,egyenesen az ebédlő felé vették az irányt. Rachel leginkább a francia szavakba mélyedt,miközben egy almát rágcsált,így csak akkor nézett körbe,mikor Abby könyökkel oldalba lökte.
- Mi van?
- Ébresztő,Csipkerózsika! - vigyorgott a lány. Ha nem lettek volna fülei,biztosan körbe szalad a fején a szája. - El nem hiszed,mi van itt! Én nem hiszem el,mi folyik itt! De most komolyan... Ez már abszurd.... Undorító. Sőt. Fúj! Kész vérmérgezés.
- Heh? - nyögte ki Rachel elmésen. Ennek meg mi a frász baja van? Bolondgombát tettek a milánóiba?
- Rawlinsék - mutogatott a terem egyik sarkába.
- Kik?
- Az újak,te mamut! - Abby igen lefárasztott fejet vágott. Rachel egy bocsánatkérő pillantást lövellt felé,majd a tekintetével követte barátnője ujját.
Az ebédlő már réges rég tömve lehetett,mindenhol kajamaradékok,meg üres üvegek díszelegtek. Az egyik kör alakú asztalnál pedig négy olyan diák ült,akiket még sosem látott. A két lány nagyon hasonlított egymásra hosszú barna hajukkal,de leginkább az arcuk volt egyforma. A két fiú viszont már nem is különbözhetett volna jobban. Egyikük magas szőke srác volt,a másik leginkább mexikóinak tűnt. A maguk módján szépek voltak. De semmi különös. Egyszerű öltözék. Semmi nagyzolás.
- Oké,látom őket. És mi a baj?
- Az előbb... - Abby nagy levegőt vett,majd lassan fújta ki,hogy lenyugodjon. - Az előbb a szőke gyerek megcsókolta az egyik csajt! Ezek... Ezek testvérek és csókolóznak?!
- Jézusom,Abby - borult Rachel az asztalra a röhögéstől. - Nem te mondtad,hogy nevelőapjuk van? Örökbe fogadták őket. Tudod mit jelent az? Vér szerint nem is rokonok! Bár a két csaj lehet... De jézusom! Nézz már rájuk,ég és földek.
Abby elgondolkodó fejet vágott. Rachel pár perc múlva már azt hitte,hogy a barátnője tényleg nagyon hülye. De aztán a lány zavartan elmosolyodott.
- Tényleg.
A két lány összenézett és kitört belőlük a röhögés.